| ||||
 | ||||
Az Athénban e hónapban zajló 2004. évi olimpiai játékok sok milliárd dolláros látványosságot nyújtanak 201 ország 28 sportágban versengő mintegy 10 500 sportolójának részvételével. Becslések szerint az eseményeket öt földrészen 3,7 milliárd tévénéző kíséri ?gyelemmel. A játékok tizenhat napján 301 éremosztó ceremóniára kerül sor. Sok aranyérmes markát busás összeg üti majd, akárcsak Marion Jones amerikai rövidtávfutóét, aki a legutóbbi ötkarikás játékokért állítólag évenként 800 ezer dollárt kap a Nike cégtől. Napjaink olimpiáit doppingbotrányok felhőzik be, sportolókat zárnak ki azért, mert az áhított érem megszerzése érdekében tiltott teljesítményfokozó szereket fogyasztottak. Mindez igencsak elrugaszkodottnak tűnik a játékok nemes előzményeitől, amelyek vagy 30 évszázada zajlottak a csöndes Olümpia-völgyben, nem messze az e havi események helyszínétől. Azok a hajdani játékok egyet jelentettek az önzetlen sportszerűséggel, amelyet az újkori olimpiai mozgalom megalapítói utánozni igyekeztek. Vagy talán mégsem? A klasszikus ókor kutatói szerint az ősi versengés valójában sok szempontból meghökkentően hasonlított a most Athénban kibontakozóra. Az első olimpiákról szerzett értesüléseink java költőktől származik, például Pindarosztól, akinek Kr. e. 5. századi ódái az olimpikonok nagyságát és eredményeit magasztalják. Csakhogy Pindarosz ?zetségért írt: arra szegődött, hogy dicshimnuszokat zengjen, üzletszerűen foglalta versbe a sportolókat. Az eredeti olimpiai játékokkal kapcsolatos hiedelmek jórészt vagy légből kapottak, vagy meglehetősen új keletűek. Ez az álantikvitás jelentős mértékben egyetlen személy hagyatéka: Pierre de Coubertin báróé, a francia arisztokratáé, aki az újkori játékok megalapításakor rózsaszín szemüvegen át tekintett vissza az ókori Hellászra. Vegyük sorra az olimpiával kapcsolatos öt legelterjedtebb mítoszt - és lássuk az igazságot! Az "olimpiai szellem" A testvériség és nemzetek közötti béke légkörében folytatott barátságos küzdelem olimpiai eszménye merő porhintés. Félreértelmezése az olimpiai fegyvernyugvásnak, amelynek jegyében körülbelül a Kr. e. 8. századtól kezdődően az eredetileg ötnapos ünnepségek előtt, alatt és után valamenynyi részt vevő városállam tartózkodott a háborúskodástól. Az antik hellének indítékai azonban inkább gyakorlatiasak voltak, semmint önfeláldozó jellegűek. Egyszerűen azt akarták, hogy sportolóik és szurkolóik háborús veszteségek nélkül jussanak el Olümpiába. Maguk az első olimpiák "hadijátékok" voltak, amelyeket a kényszeredetten vállalt béke körülményei között bonyolítottak le. Sok görög számára a fér?ak csatározásra való felkészítése képezte a versengés egyik fő célját. A játékok "a harcos életének fontos mozzanatát, a vitézség kinyilvánítását" jelentették, fogalmazza meg Wendy J. Raschke, a riverside-i Kalifornia Egyetem klasszika-?lológia professzora. A távolugrás, a gerelyhajítás és a síkfutás páncélban mind-mind harci erényeket testesít meg. A legnépszerűbb a pankráció, az erőszakos, véres, "üsd, vágd, nem apád!" jellegű utcai csihipuhi volt, amelyben csupán két dolgot tiltottak: a harapást és az ellenfél szemének kinyomását. Évszázadokon át az olimpia színhelyéhez közeli két város - Élisz és Pisza - vetélkedett a játékok ellenőrzésével járó tekintélyért és befolyásért. A Kr. e. 4. században a vita nyílt fegyveres összecsapássá fajult, és az öttusaverseny alatt harc tört ki. Nem a győzelem számít E fellegekben járó eszményt Coubertin báró fogalmazta meg leghíresebb kijelentésében: "A legfontosabb dolog nem a győzelem, hanem a részvétel a játékokon." Az ókori görögöknek azonban a győzelem volt a mindenük, csak a sikert értékelték. Az antik olimpiákon nem osztottak második és harmadik helyezést. Csakis elsőt. A vesztesek megszégyenülten kullogtak haza, kénytelenek voltak - miként Pindarosztól tudjuk - "csúfosan és kinevetve, lopva osonni el onnan" (Bede Anna fordítása). A győzelem érdekében a csalástól sem riadtak vissza. Különösen a megvesztegetés dívott. Egy thesszáliai ökölvívó, Eupólosz ellenfelei le?zetésével győzött. Az athéni Kallipposz szintén megvásárolta vetélytársait az öttusában, az éliszi Damonikosz pedig végignézte, miként győz a ?a, Polüktor egy birkózómérkőzésen, miután lepénzelte az ellenfél apját. A birkózók titokban beolajozták magukat, hogy kicsússzanak riválisuk fogásából. A hosszútávfutók rövid pályán köröztek, amely éles sarkokban fordult. Feltételezik, hogy ezeken a pontokon rendszeresen csaltak: felbuktatták egy-egy ellenfelüket, vagy levágták a sarkot. A csalókat arra kötelezték, hogy saját költségükön állíttassanak bronzképmást Zeusznak. A Kr. e. 2. századi olimpia egyik krónikása tizenhat ilyen szoborról számolt be. - Vince Lombardi, a híres amerikaifutball-edző olasz ősöktől származott - jegyzi meg Mark Golden, aki ókortudományt tanít a kanadai Winnipeg egyetemén -, de a versengést illetően jellegzetesen görög elvet vallott: "A győzelem nem a legfontosabb, hanem az egyetlen, ami fontos." A maratoni mítosz E hónapban ismét felidézik a legendát, miszerint az athéniak Kr. e. 490-ben a marathóni síkon megverték a perzsákat, majd a hadvezérek a Pheidippidész nevű harcost szalajtották Athénba, hogy hírt vigyen a győzelemről. A fér? végigloholta a távot, és mielőtt élettelenül rogyott volna össze, csak annyit tudott mondani: "Örvendjetek! Győztünk!" Idén az olimpia maratoni futói tovább erősítik ezt a mítoszt azzal, hogy a történelmi csatahelyről kiindulva teszik meg a nevezetes 42 195 méteres távolságot az athéni új olimpiai stadionig. Útvonaltól függően körülbelül ennyi a két város távolsága. A hajdanvolt játékok leghosszabb futama azonban csak mintegy öt kilométert tett ki. Azt a versenyszámot, amelyet most maratoninak hívunk, 2500 évvel később találták ki. Az 1896-ban Athénban megrendezett első újkori játékokon tűzték műsorra, hogy megörökítse az antik futóbravúrt, amelyet annak idején vagy véghez vittek, vagy nem. "Amikor az ókori Olümpia játékait 1896-ban Athénban világméretű sportverseny formájában igyekeztek újjáéleszteni, alkalom adódott arra, hogy a legendás futás... újkori valósággá váljék" - fejti ki álláspontját a The Olympic Marathon (Az olimpiai maraton) című, mértékadó munkájában David E. Martin. Az első olimpiai maratonikat - az 1896-os athénitól az 1920-as antwerpeniig - más és más, 39 996 métertől 42 750 méterig váltakozó távon futották. Csak az 1924-es párizsi játékokra döntötték el, hogy az 1908-as londoni 42 195 métert, a windsori kastélytól a White City stadionig terjedő távot szabványosítják. A tiszta amatörizmus Ez az aranyérem csillogásának mítosza. A régmúlt sportolói számára éppolyan fontossággal bírtak az anyagi szempontok, mint a diadal. - Az olimpiai győzelem utat nyitott a hírnévhez, meggazdagodáshoz, adott esetben akár a más sportünnepeken megjelenésért kapott tiszteletdíjhoz - mondja dr. Judith Swaddling, a londoni British Múzeum ókori görög-római osztályának munkatársa. Az athéni olimpiai bajnokokat egy ?zikai munkás ötévi keresetének megfelelő pénzösszeg illette, nem is beszélve az olyan mellékesekről, mint az élethossziglani ingyen étkeztetés. Ennélfogva igazán nem kell meglepődnünk azon, hogy az "atléta" szó görög eredetijének jelentése: "díjért versengő". Miből fakadt hát az amatőr sport eszméje? Fogós kérdés. A válasz pedig az, hogy a sznobériára hajlamos Coubertin báró amatőrséget pártoló elképzelésével az alsóbb társadalmi osztályok sportoló tagjait kívánta távol tartani a játékoktól. Mark Golden professzor úgy véli, az újkori játékok szervezői azért alkalmazták az ókori amatörizmus hamis mintáját, mert "arra törekedtek, hogy a versenyt a dologtalan elitrétegre korlátozzák". Fél évszázaddal később Avery Brundage, aki hosszú ideig elnökölt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban, így vélekedett: "Az amatőr becsületkódex, amelyet az antikvitás hagyott ránk, a legmagasabb rendű erkölcsi törvényeket karolja fel." - Az "amatőr sport" 19. században kialakított felfogása távol állt volna az ókori görögöktől - hangoztatja dr. David Gilman Romano, a Pennsylvania Egyetem klasszika-?lológusa -, hiszen náluk az értékes vagy rangos díj elnyerésének vágya szervesen hozzátartozott a sportolói léthez. Ez a felfogás sok bánatot okozott, kivált Jim Thorpe-nak, a kitűnő amerikai indián sportolónak, akit megfosztottak az 1912-es stockholmi olimpián öttusában és tízpróbában nyert aranyaitól, miután kiderült, hogy félhivatásos baseballjátékosként heti tizenöt dollárt keres. Thorpe érmeinek viszszavonásakor Coubertin példának a körültekintést hozta fel, "amelynek jóvoltából a klasszikus ókorban csak a feddhetetlen sportolóknak engedélyezték az olimpiai részvételt". Úgy tűnik, Jim Thorpe-ot egy hamis görög isten oltárán áldozták fel. Az "évezredes" olimpiai láng Az olimpiai fáklyát ez év márciusban Olümpiában jelképesen a nap sugaraival lobbantották fel. Futók hordozzák végig a világon, megállnak minden nagyvárosban, amely az eddigi olimpiai játékoknak otthont adott, és augusztusban érkezik Athénba, a 2004. évi játékok megnyitójára. Ez az "évezredes" hagyomány azonban mindössze 68 esztendős múltra, a náci Németországig nyúlik vissza. Adolf Hitler lakájai az 1936-os berlini játékok előtt kiötlötték, hogy a fáklyastaféta emelné az esemény fényét, öszszekapcsolná a Führer vágyálmaiban élő ezeréves birodalmat az antikvitással, és klasszikus patinával vonná be. Tény, hogy a tűz mindig is szerepelt az ókori vallási szertartásokon, például az olümpiai ünnepségeken. Amit azonban manapság általában az egyetemes harmónia jelképének vélnek, az valójában náci propagandaeszköznek készült, amelyet Alfred Krupp hadianyaggyártó óriás cégének műhelyeiben kovácsoltak. | ||||
 | ||
 | ||
|
|
|